E településtörténet Halász Ferenc: Mit tudunk Dunaszekcsőről az őskortól napjainkig és Nagy Kálmán: Dunafalva község története alapján készült. Dunafalva 1954 óta önálló település, története így nem választható el az „anyatelepülés” Dunaszekcső történetétől. A különválásig területünket a 13-16. századi oklevelek „Felszekcső”-ként, majd „Sziget”-ként, vagy „Dunaszekcső-Sziget”-ként emlegették.

*A mai Du­na­fal­va te­rü­le­tén a ró­mai kor­hoz kap­cso­ló­dó­an em­lí­tik az el­ső je­len­tős épít­ményt: szi­ge­ti vár vagy bur­gus. Er­ről a No­tia Dig­ni­ta­tum így em­lé­ke­zik meg: „Al­ti­no nunc, in bur­go cont­ra Flo­ren­ti­am” – „Flo­ren­ti­á­val szem­ben fek­vő bur­gus”. Du­na­szek­cső, az egy­ko­ri Lu­gio a IV. szá­zad vé­ge fe­lé a Flo­ren­tia ne­vet kap­ta. Az ed­di­gi ada­tok sze­rint a bur­gus a mos­ta­ni ha­józ­ha­tó Du­na me­der bal part­ján, a du­na­szek­csői vár­he­gyi cas­tel­lum­mal csak­nem szem­ben volt meg­épít­ve. A bur­gus egész ke­rü­le­te Ha­lász Fe­renc fel­mé­ré­se sze­rint 335,6 mé­ter, így sze­rin­te a né­met­or­szá­gi li­mes cas­tel­lu­mai kö­zül a feld­ber­gi 330 mé­ter ke­rü­le­tű cas­tel­lum­hoz ha­son­lít­ha­tott. Be­fo­ga­dó­ké­pes­sé­ge egy co­hors és 1 ma­ni­pu­lus, va­gyis 360+120=480 em­ber volt.

A bur­gus­ban el­he­lye­zett had­erők, il­let­ve hely­őr­sé­gi csa­pa­tok kö­zül biz­tos, hogy Sep­ti­mus Se­ve­rus alatt a CO­Hors VII Bre­u­co­rum, ma­gya­rul a bre­o­ku­sok he­te­dik szá­mú ala­ku­la­ta ál­lo­má­so­zott itt. De a bur­gus­ban volt el­he­lyez­vea nyi­la­sok csa­pa­ta és az ist­ri­ai eve­ző­sök csa­pa­tá­nak egy ré­sze. Va­ló­szí­nű, hogy a ne­gye­dik szá­zad vé­ge fe­lé itt ál­lo­má­so­zott az EXER­CI­TUS PAN­NO­NI­AE (ma­gya­rul a pan­nó­ni­ai had­se­reg) csa­pa­tá­nak egy ré­sze, mi­u­tán ilyen bé­lye­gű tég­lák itt elég gya­ko­ri­ak. Az idő vas­fo­ga az év­szá­zad­ok­kal da­co­ló erő­dí­tés fal­ma­rad­vá­nya­it fel­őröl­te

A bur­gus ma­rad­vá­nya­i­nak na­gyobb tö­me­gű el­hor­dá­sa 1800-ban a ró­mai ka­to­li­kus temp­lom épí­té­sé­vel kez­dő­dött és fo­lya­ma­to­san folyt. A még meg­lé­vő fal­ma­rad­vá­nyo­kat 1927-ben a szi­get­ben épí­ten­dő Nép­ház cél­já­ra bon­tot­ták szét.

A ró­mai kort kö­ve­tő nép­ván­dor­lás hul­lá­mai nem hagy­tak tar­tós nyo­mo­kat a szi­ge­ten. Fel­té­te­lez­he­tő, hogy hon­fog­la­ló őse­ink Du­na­szek­cső kör­nyé­ké­nek meg­hó­dí­tá­sá­val egyi­dő­ben a szi­ge­tet is bir­tok­ba vet­ték. A te­le­pü­lést az ok­le­ve­lek ta­nú­sá­ga sze­rint Fel­szek­cső­nek ne­vez­ték és a fe­hér­vá­ri káp­ta­lan bir­to­ka­ként tar­tot­ták szá­mon és mint önál­ló te­le­pü­lés egé­szen az 1550-es vé­gé­ig fenn­ma­radt. Lé­te­zé­sét azok a ko­ra­be­li ok­le­ve­lek­ben fel­lel­he­tő bir­tok­pe­rek, erő­sza­kos föld­fog­la­lás­ok­ról és fa­lu­dú­lá­sok­ról szó­ló pa­na­szok bi­zo­nyít­ják, me­lyek­ben a kör­nyék XIV-XVI. szá­za­di föl­des­urai a du­na­szek­csői Hé­der­vá­ri­ak (Her­ce­gek ké­sőbb Szek­cső­yek) és a bát­mo­nos­to­ri Tö­rök (ké­sőbb Vá­ra­di) csa­lád tag­jai vá­dol­ják egy­mást va­la­mint a te­rü­let egyes ré­sze­i­re még min­dig igényt tar­tó fe­hér­vá­ri káp­ta­lant.

Az 1526-os Moh­ácsi vész te­le­pü­lé­sün­ket is érin­tő ér­de­kes vo­nat­ko­zá­sa II. La­jos Sze­ré­mi György ál­tal le­írt „szek­csői ver­zi­ó­ja”, mely sze­rint a me­ne­kü­lő ki­rály nem a Cse­le pa­tak­ba ful­ladt, ha­nem gyil­kos­ság ál­do­za­ta lett, me­lyet a mai Du­na­fal­va te­rü­le­tén, az egy­ko­ri ró­mai el­len­erőd he­lyén ál­ló kö­zép­ko­ri temp­lom­ban, az An­gya­lok Ká­pol­ná­já­ban kö­vet­tek el.

Az ese­mé­nye­ket Gosz­to­nyi Je­nő: Du­na-Szek­cső múlt­ban és je­len­ben cí­mű köny­ve így ír­ja le:

„A me­ne­kü­lők kö­zött va­la II. La­jos ki­rály is, há­rom test­őré­től, At­zél, Trep­ka és Czett­ritz ka­ma­rá­sok­tól kí­sér­ve: mi­dőn Bu­da fe­lé me­ne­kü­len­dő, az eső­ről meg­da­gadt Cse­lye pa­tak­hoz ért, fá­radt lo­va part­ra ka­pasz­ko­dás köz­ben a hi­nár­ban lá­bá­val meg­fe­nek­lett, s hát­ra –es­té­ben a ki­rályt a mo­csár­ba nyom­ta. To­mory pál és Sza­po­lyay György had­ve­zé­rek me­ne­kü­lés köz­ben ér­te­sül­vén Czett­ritz Ubald, szi­lé­zia ne­mes és ki­rá­lyi ud­var­nok ál­tal a ki­rály ese­té­ről, rög­tön visz­sza­lo­va­gol­tak, s a meg­ne­ve­zett Cse­lye pa­tak­ból La­jost él­ve ki­sza­ba­dí­tot­ták és ma­guk­kal vit­ték a 2 mér­föld­nyi­re fek­vő Szek­cső fa­lu­ba, hol a Du­na egyik ágán át­kel­vén a plé­bá­ni­á­ra száll­tak. A plé­bá­nos szo­bá­já­ba he­ves (stu­ba) volt, hol La­jos Ki­rályt le­vet­kez­tet­ték érc­pán­cél­já­ból és si­sak­já­ból. A ki­rályt, mi­dőn fá­rad­tan üle, kis fel­úju­lás után kész­tet­ték, hogy ét­kez­zék. To­mo­ri Pál ekép­pen szólt: Ét­kez­zék ki­rá­lyi Fel­ség! mert a tö­rö­kök gyor­san si­et­nek utá­nunk! Er­re pe­dig Sza­po­lyay így szólt To­mo­ri­hoz: Hagy­sá­god pe­dig men­jen sa­ját szál­lá­sá­ra én ha­son­ló­an a ma­ga­mé­ra, ne kés­sünk, azon­nal Bu­da fe­lé kell lo­va­gol­nunk. Én kész va­gyok – mon­dá To­mory, mi­re is­mét Sza­po­lyay: Együtt men­jen Tisz­te­len­dő­sé­ged szál­lá­sá­ra, én a ki­rály vé­del­mé­re még itt ma­ra­dok. To­mory Pál lám­pa­vi­lág­nál el­ment szál­lá­sá­ra cse­léd­je­i­vel. Mi­dőn To­mory el­tá­vo­za, Sza­po­lyay György szó­la La­jos ki­rály­hoz: Te dor­bé­zo­ló ki­rály! Te bu­ja ki­rály! Te igaz­ság­ta­lan ki­rály, mert el­vesz­tet­ted egész Ma­gyar­or­szá­got és min­den ősi jo­ga­i­nakt, Lő­rincz her­ceg bir­to­ka­it, ki ma­gát kö­te­lez­te mag­va­sza­ka­dá­sa ese­té­re, mint atyánk is vi­szont köl­csö­nös örö­kö­sö­dés­re. Mon­da er­re La­jos ki­rály: Nem az én aka­ra­tom, ha­nem az or­szág­nagy­oké! Ek­kor Sza­po­lyay György a ki­rályt tor­kon ra­gad­va, mér­ges düh­vel egy há­ro­mé­lű cseh­kard­dal jobb ol­da­lán há­rom he­lyen át­döf­te. Czett­ritz és más ud­va­ro­sai a ki­rá­lyi fen­ség­nek meg­ré­mül­tek, és To­mory Pál ér­sek szál­lá­sá­ra fu­tot­tak erős han­gon ki­ált­ván: Ha­mar, ha­mar Nagy­sá­gos Úr, mert La­jos ki­rályt Sza­po­lyay György meg­öl­te! Mit To­mory ér­sek hall­ván, si­et­ve fel­kelt s kör­nye­ze­té­vel Sza­po­lyay György­re ro­hant és őt meg­gyil­kol­ta. Ezt hall­ván Sza­po­lyay György had­ve­zé­re és a György párt nagy ré­sze, meg­öl­ték Pál ér­se­ket….”

Tovább idézve Szerémit Gosztonyi elmondja, hogy a felöltöztetett királyt „mint vértanút gyolcsba borogatva éjfélben a Cselye patak partján, közel Csele faluhoz lámpa világánál ásott sírba tették le…Szapolyay hadvezérének rendeletére György és Pál országnyagok egy márványkoporsóban a falu templomába betétettek.”

Ezt igazolandó Gosztonyi könyvében megjegyzi: „Az 1840-41. évben Scitovszky János, akkori pécsi püspök, utóbb esztergomi prímás felszólítására a szekcsői szigetben ásatások történvén az „Angyalok kápolnájának” romjai alatt a négyszögű falak között egy sírban két, egymás mellett fekvő csontváz találtatott, mit azonban az ásók, mire a felügyelő odaérkezett szétszórtak. Igazolja e tényt a helybeli nép, mely az ásatás körülményeire még élénken emlékszik.”

A fenti történet szép példa a legendák születésére, de mivel szeretjük a legendákat, főleg ha rólunk szólnak, a római burgusra és az Angyalok kápolnájára az alábbi építménnyel emlékezünk.

A moh­ácsi vészt kö­ve­tő­en a szi­ge­ti te­rü­let je­len­tő­sé­ge át­me­ne­ti­leg meg­nőtt. A föl­des­urak el­me­ne­kül­tek a köz­ség­ből, a job­bá­gyok­nak pe­dig a szi­get mo­csa­rai, ná­da­sai nyúj­tot­tak me­ne­dé­ket. A tö­rök ura­lom ál­lan­dó­su­lá­sá­val – 1541-től Szek­cső so­ká­ig szan­dzsák­szék­hely lett ál­lan­dó őr­ség­gel – a szi­get­re me­ne­kült la­kos­ság ki­sebb ré­sze idő­vel visz­sza­köl­tö­zött szek­csői ott­ho­ná­ba. A la­kos­ság na­gyobb ré­sze azon­ban a bi­zony­ta­lan­ság mi­att a szi­ge­ten ma­radt és ál­lat­te­nyész­tés­sel, ha­lá­szat­tal fog­lal­ko­zott. Emel­lett szek­csői föld­je­i­ket is rend­sze­re­sen mű­vel­ték. Bé­kés éle­tük­höz tar­to­zott, hogy egy­szer­re adóz­tak a tö­rök­nek és a ki­rá­lyi or­szág­rész­be me­ne­kült új ura­ik­nak egy­aránt.

A tö­rök ki­űzé­sé­nek négy éve (1686-1690) a Du­na men­ti te­le­pü­lé­sek ese­té­ben ha­tal­mas pusz­tu­lás­sal és vér­ál­do­zat­tal járt, mi­vel a me­ne­kü­lő tö­rö­kök és az őket ül­dö­ző csá­szá­ri zsol­do­sok kí­mé­let­le­nül pusz­tí­tot­ták a la­kos­sá­got.

A la­kó­há­zak leg­na­gyobb ré­sze – a szi­ge­ti­ek is – el­pusz­tul­tak. Az itt la­kók kö­zül is csak azok ma­rad­tak élet­ben, akik­nek idő­ben si­ke­rült a szi­get bú­vó­he­lye­i­re me­ne­kül­ni.  A szi­get­re men­kült, meg­le­he­tő­sen gyér szá­mú la­kos­ság, a szi­get sa­já­tos jel­le­ge – er­dők, vi­ze­nyős te­rü­le­tek, gaz­dag rét és le­ge­lő – mi­att a köny­nyen moz­gat­ha­tó ál­lat­tar­tás­ra ren­dez­ke­dett be.  A hely­zet nor­ma­li­zá­ló­dá­sá­val a szi­ge­ten tar­tóz­ko­dók visz­sza­tér­tek szek­csői há­za­ik­ba és hoz­zá­kezd­tek el­va­dult föld­je­ik meg­mű­ve­lé­sé­hez, ugyan­ak­kor szi­ge­ti le­ge­lő­i­ket is fenn­tar­tot­ták. Fel­osz­tot­ták egy­más kö­zött a szi­get ál­lat­tar­tás­ra al­kal­mas te­rü­le­te­it és a ma­ga­sab­ban fek­vő me­der­par­to­kon, há­ta­kon ide­ig­le­nes szál­lás­he­lye­ket hoz­tak lét­re. Így jöt­tek lét­re a Du­na szi­ge­ti ol­da­lán elő­ször a ma­gya­rok szál­lá­sai, me­lyet Öreg­szál­lás­nak, majd az 1691-től fo­lya­ma­to­san be­te­le­pü­lő rá­cok, majd az 1773-tól egy­re na­gyobb szám­ban be­te­le­pü­lő né­me­tek szál­lá­sai.  Az Öreg­szál­lás a Rác­szál­lás­tól a Pék fok vá­lasz­tot­ta el, a né­me­tek szál­lá­sai köz­vet­le­nül a Du­na mel­lett vol­tak. Az itt és Moh­ács kör­nyé­kén ki­ala­ku­ló élet­for­ma fel­vi­rág­zá­sa a XVI­II. szá­zad kö­ze­pé­ig fi­gyel­he­tő meg.