1955-ig

E településtörténet Halász Ferenc: Mit tudunk Dunaszekcsőről az őskortól napjainkig és Nagy Kálmán: Dunafalva község története alapján készült. Dunafalva 1954 óta önálló település, története így nem választható el az „anyatelepülés” Dunaszekcső történetétől. A különválásig területünket a 13-16. századi oklevelek „Felszekcső”-ként, majd „Sziget”-ként, vagy „Dunaszekcső-Sziget”-ként emlegették.

*A mai Du­na­fal­va te­rü­le­tén a ró­mai kor­hoz kap­cso­ló­dó­an em­lí­tik az el­ső je­len­tős épít­ményt: szi­ge­ti vár vagy bur­gus. Er­ről a No­tia Dig­ni­ta­tum így em­lé­ke­zik meg: „Al­ti­no nunc, in bur­go cont­ra Flo­ren­ti­am” – „Flo­ren­ti­á­val szem­ben fek­vő bur­gus”. Du­na­szek­cső, az egy­ko­ri Lu­gio a IV. szá­zad vé­ge fe­lé a Flo­ren­tia ne­vet kap­ta. Az ed­di­gi ada­tok sze­rint a bur­gus a mos­ta­ni ha­józ­ha­tó Du­na me­der bal part­ján, a du­na­szek­csői vár­he­gyi cas­tel­lum­mal csak­nem szem­ben volt meg­épít­ve. A bur­gus egész ke­rü­le­te Ha­lász Fe­renc fel­mé­ré­se sze­rint 335,6 mé­ter, így sze­rin­te a né­met­or­szá­gi li­mes cas­tel­lu­mai kö­zül a feld­ber­gi 330 mé­ter ke­rü­le­tű cas­tel­lum­hoz ha­son­lít­ha­tott. Be­fo­ga­dó­ké­pes­sé­ge egy co­hors és 1 ma­ni­pu­lus, va­gyis 360+120=480 em­ber volt.

 

A bur­gus­ban el­he­lye­zett had­erők, il­let­ve hely­őr­sé­gi csa­pa­tok kö­zül biz­tos, hogy Sep­ti­mus Se­ve­rus alatt a CO­Hors VII Bre­u­co­rum, ma­gya­rul a bre­o­ku­sok he­te­dik szá­mú ala­ku­la­ta ál­lo­má­so­zott itt. De a bur­gus­ban volt el­he­lyez­vea nyi­la­sok csa­pa­ta és az ist­ri­ai eve­ző­sök csa­pa­tá­nak egy ré­sze. Va­ló­szí­nű, hogy a ne­gye­dik szá­zad vé­ge fe­lé itt ál­lo­má­so­zott az EXER­CI­TUS PAN­NO­NI­AE (ma­gya­rul a pan­nó­ni­ai had­se­reg) csa­pa­tá­nak egy ré­sze, mi­u­tán ilyen bé­lye­gű tég­lák itt elég gya­ko­ri­ak. Az idő vas­fo­ga az év­szá­zad­ok­kal da­co­ló erő­dí­tés fal­ma­rad­vá­nya­it fel­őröl­te.

 


 

A bur­gus ma­rad­vá­nya­i­nak na­gyobb tö­me­gű el­hor­dá­sa 1800-ban a ró­mai ka­to­li­kus temp­lom épí­té­sé­vel kez­dő­dött és fo­lya­ma­to­san folyt. A még meg­lé­vő fal­ma­rad­vá­nyo­kat 1927-ben a szi­get­ben épí­ten­dő Nép­ház cél­já­ra bon­tot­ták szét.

A ró­mai kort kö­ve­tő nép­ván­dor­lás hul­lá­mai nem hagy­tak tar­tós nyo­mo­kat a szi­ge­ten. Fel­té­te­lez­he­tő, hogy hon­fog­la­ló őse­ink Du­na­szek­cső kör­nyé­ké­nek meg­hó­dí­tá­sá­val egyi­dő­ben a szi­ge­tet is bir­tok­ba vet­ték. A te­le­pü­lést az ok­le­ve­lek ta­nú­sá­ga sze­rint Fel­szek­cső­nek ne­vez­ték és a fe­hér­vá­ri káp­ta­lan bir­to­ka­ként tar­tot­ták szá­mon és mint önál­ló te­le­pü­lés egé­szen az 1550-es vé­gé­ig fenn­ma­radt. Lé­te­zé­sét azok a ko­ra­be­li ok­le­ve­lek­ben fel­lel­he­tő bir­tok­pe­rek, erő­sza­kos föld­fog­la­lás­ok­ról és fa­lu­dú­lá­sok­ról szó­ló pa­na­szok bi­zo­nyít­ják, me­lyek­ben a kör­nyék XIV-XVI. szá­za­di föl­des­urai a du­na­szek­csői Hé­der­vá­ri­ak (Her­ce­gek ké­sőbb Szek­cső­yek) és a bát­mo­nos­to­ri Tö­rök (ké­sőbb Vá­ra­di) csa­lád tag­jai vá­dol­ják egy­mást va­la­mint a te­rü­let egyes ré­sze­i­re még min­dig igényt tar­tó fe­hér­vá­ri káp­ta­lant.

Az 1526-os Moh­ácsi vész te­le­pü­lé­sün­ket is érin­tő ér­de­kes vo­nat­ko­zá­sa II. La­jos Sze­ré­mi György ál­tal le­írt „szek­csői ver­zi­ó­ja”, mely sze­rint a me­ne­kü­lő ki­rály nem a Cse­le pa­tak­ba ful­ladt, ha­nem gyil­kos­ság ál­do­za­ta lett, me­lyet a mai Du­na­fal­va te­rü­le­tén, az egy­ko­ri ró­mai el­len­erőd he­lyén ál­ló kö­zép­ko­ri temp­lom­ban, az An­gya­lok Ká­pol­ná­já­ban kö­vet­tek el.

Az ese­mé­nye­ket Gosz­to­nyi Je­nő: Du­na-Szek­cső múlt­ban és je­len­ben cí­mű köny­ve így ír­ja le:

„A me­ne­kü­lők kö­zött va­la II. La­jos ki­rály is, há­rom test­őré­től, At­zél, Trep­ka és Czett­ritz ka­ma­rá­sok­tól kí­sér­ve: mi­dőn Bu­da fe­lé me­ne­kü­len­dő, az eső­ről meg­da­gadt Cse­lye pa­tak­hoz ért, fá­radt lo­va part­ra ka­pasz­ko­dás köz­ben a hi­nár­ban lá­bá­val meg­fe­nek­lett, s hát­ra –es­té­ben a ki­rályt a mo­csár­ba nyom­ta. To­mory pál és Sza­po­lyay György had­ve­zé­rek me­ne­kü­lés köz­ben ér­te­sül­vén Czett­ritz Ubald, szi­lé­zia ne­mes és ki­rá­lyi ud­var­nok ál­tal a ki­rály ese­té­ről, rög­tön visz­sza­lo­va­gol­tak, s a meg­ne­ve­zett Cse­lye pa­tak­ból La­jost él­ve ki­sza­ba­dí­tot­ták és ma­guk­kal vit­ték a 2 mér­föld­nyi­re fek­vő Szek­cső fa­lu­ba, hol a Du­na egyik ágán át­kel­vén a plé­bá­ni­á­ra száll­tak. A plé­bá­nos szo­bá­já­ba he­ves (stu­ba) volt, hol La­jos Ki­rályt le­vet­kez­tet­ték érc­pán­cél­já­ból és si­sak­já­ból. A ki­rályt, mi­dőn fá­rad­tan üle, kis fel­úju­lás után kész­tet­ték, hogy ét­kez­zék. To­mo­ri Pál ekép­pen szólt: Ét­kez­zék ki­rá­lyi Fel­ség! mert a tö­rö­kök gyor­san si­et­nek utá­nunk! Er­re pe­dig Sza­po­lyay így szólt To­mo­ri­hoz: Hagy­sá­god pe­dig men­jen sa­ját szál­lá­sá­ra én ha­son­ló­an a ma­ga­mé­ra, ne kés­sünk, azon­nal Bu­da fe­lé kell lo­va­gol­nunk. Én kész va­gyok – mon­dá To­mory, mi­re is­mét Sza­po­lyay: Együtt men­jen Tisz­te­len­dő­sé­ged szál­lá­sá­ra, én a ki­rály vé­del­mé­re még itt ma­ra­dok. To­mory Pál lám­pa­vi­lág­nál el­ment szál­lá­sá­ra cse­léd­je­i­vel. Mi­dőn To­mory el­tá­vo­za, Sza­po­lyay György szó­la La­jos ki­rály­hoz: Te dor­bé­zo­ló ki­rály! Te bu­ja ki­rály! Te igaz­ság­ta­lan ki­rály, mert el­vesz­tet­ted egész Ma­gyar­or­szá­got és min­den ősi jo­ga­i­nakt, Lő­rincz her­ceg bir­to­ka­it, ki ma­gát kö­te­lez­te mag­va­sza­ka­dá­sa ese­té­re, mint atyánk is vi­szont köl­csö­nös örö­kö­sö­dés­re. Mon­da er­re La­jos ki­rály: Nem az én aka­ra­tom, ha­nem az or­szág­nagy­oké! Ek­kor Sza­po­lyay György a ki­rályt tor­kon ra­gad­va, mér­ges düh­vel egy há­ro­mé­lű cseh­kard­dal jobb ol­da­lán há­rom he­lyen át­döf­te. Czett­ritz és más ud­va­ro­sai a ki­rá­lyi fen­ség­nek meg­ré­mül­tek, és To­mory Pál ér­sek szál­lá­sá­ra fu­tot­tak erős han­gon ki­ált­ván: Ha­mar, ha­mar Nagy­sá­gos Úr, mert La­jos ki­rályt Sza­po­lyay György meg­öl­te! Mit To­mory ér­sek hall­ván, si­et­ve fel­kelt s kör­nye­ze­té­vel Sza­po­lyay György­re ro­hant és őt meg­gyil­kol­ta. Ezt hall­ván Sza­po­lyay György had­ve­zé­re és a György párt nagy ré­sze, meg­öl­ték Pál ér­se­ket….”

Tovább idézve Szerémit Gosztonyi elmondja, hogy a felöltöztetett királyt „mint vértanút gyolcsba borogatva éjfélben a Cselye patak partján, közel Csele faluhoz lámpa világánál ásott sírba tették le…Szapolyay hadvezérének rendeletére György és Pál országnyagok egy márványkoporsóban a falu templomába betétettek.”

Ezt igazolandó Gosztonyi könyvében megjegyzi: „Az 1840-41. évben Scitovszky János, akkori pécsi püspök, utóbb esztergomi prímás felszólítására a szekcsői szigetben ásatások történvén az „Angyalok kápolnájának” romjai alatt a négyszögű falak között egy sírban két, egymás mellett fekvő csontváz találtatott, mit azonban az ásók, mire a felügyelő odaérkezett szétszórtak. Igazolja e tényt a helybeli nép, mely az ásatás körülményeire még élénken emlékszik.”

A fenti történet szép példa a legendák születésére, de mivel szeretjük a legendákat, főleg ha rólunk szólnak, a római burgusra és az Angyalok kápolnájára az alábbi építménnyel emlékezünk.

 


 

A moh­ácsi vészt kö­ve­tő­en a szi­ge­ti te­rü­let je­len­tő­sé­ge át­me­ne­ti­leg meg­nőtt. A föl­des­urak el­me­ne­kül­tek a köz­ség­ből, a job­bá­gyok­nak pe­dig a szi­get mo­csa­rai, ná­da­sai nyúj­tot­tak me­ne­dé­ket. A tö­rök ura­lom ál­lan­dó­su­lá­sá­val – 1541-től Szek­cső so­ká­ig szan­dzsák­szék­hely lett ál­lan­dó őr­ség­gel – a szi­get­re me­ne­kült la­kos­ság ki­sebb ré­sze idő­vel visz­sza­köl­tö­zött szek­csői ott­ho­ná­ba. A la­kos­ság na­gyobb ré­sze azon­ban a bi­zony­ta­lan­ság mi­att a szi­ge­ten ma­radt és ál­lat­te­nyész­tés­sel, ha­lá­szat­tal fog­lal­ko­zott. Emel­lett szek­csői föld­je­i­ket is rend­sze­re­sen mű­vel­ték. Bé­kés éle­tük­höz tar­to­zott, hogy egy­szer­re adóz­tak a tö­rök­nek és a ki­rá­lyi or­szág­rész­be me­ne­kült új ura­ik­nak egy­aránt.

A tö­rök ki­űzé­sé­nek négy éve (1686-1690) a Du­na men­ti te­le­pü­lé­sek ese­té­ben ha­tal­mas pusz­tu­lás­sal és vér­ál­do­zat­tal járt, mi­vel a me­ne­kü­lő tö­rö­kök és az őket ül­dö­ző csá­szá­ri zsol­do­sok kí­mé­let­le­nül pusz­tí­tot­ták a la­kos­sá­got.

A la­kó­há­zak leg­na­gyobb ré­sze – a szi­ge­ti­ek is – el­pusz­tul­tak. Az itt la­kók kö­zül is csak azok ma­rad­tak élet­ben, akik­nek idő­ben si­ke­rült a szi­get bú­vó­he­lye­i­re me­ne­kül­ni. A szi­get­re men­kült, meg­le­he­tő­sen gyér szá­mú la­kos­ság, a szi­get sa­já­tos jel­le­ge – er­dők, vi­ze­nyős te­rü­le­tek, gaz­dag rét és le­ge­lő – mi­att a köny­nyen moz­gat­ha­tó ál­lat­tar­tás­ra ren­dez­ke­dett be. A hely­zet nor­ma­li­zá­ló­dá­sá­val a szi­ge­ten tar­tóz­ko­dók visz­sza­tér­tek szek­csői há­za­ik­ba és hoz­zá­kezd­tek el­va­dult föld­je­ik meg­mű­ve­lé­sé­hez, ugyan­ak­kor szi­ge­ti le­ge­lő­i­ket is fenn­tar­tot­ták. Fel­osz­tot­ták egy­más kö­zött a szi­get ál­lat­tar­tás­ra al­kal­mas te­rü­le­te­it és a ma­ga­sab­ban fek­vő me­der­par­to­kon, há­ta­kon ide­ig­le­nes szál­lás­he­lye­ket hoz­tak lét­re. Így jöt­tek lét­re a Du­na szi­ge­ti ol­da­lán elő­ször a ma­gya­rok szál­lá­sai, me­lyet Öreg­szál­lás­nak, majd az 1691-től fo­lya­ma­to­san be­te­le­pü­lő rá­cok, majd az 1773-tól egy­re na­gyobb szám­ban be­te­le­pü­lő né­me­tek szál­lá­sai. Az Öreg­szál­lás a Rác­szál­lás­tól a Pék fok vá­lasz­tot­ta el, a né­me­tek szál­lá­sai köz­vet­le­nül a Du­na mel­lett vol­tak. Az itt és Moh­ács kör­nyé­kén ki­ala­ku­ló élet­for­ma fel­vi­rág­zá­sa a XVI­II. szá­zad kö­ze­pé­ig fi­gyel­he­tő meg.


A szi­get gya­ko­ri ára­dá­sok­tól áz­ta­tott dús rét­je­in, nagy ki­ter­je­dé­sű er­dei le­ge­lő­in gom­ba­mód­ra el­sza­po­rod­tak a szál­lá­sok. A há­za­kat ál­la­tok tar­tá­sá­ra szol­gá­ló sö­vény­ke­rí­tés­sel vá­lasz­tot­ták el, amely ka­rá­mok­ból és ho­dá­lyok­ból, va­la­mint az ál­la­tok gon­do­zá­sát, őr­zé­sét vég­zők ide­ig­le­nes la­kó­he­lye­i­ből áll­tak. Ezek az épít­mé­nyek egy­szer­re vol­tak éj­sza­kai szál­lá­sok és rak­tá­rak, ahol a fek­vő­hely mel­lett szer­szá­mo­kat és min­den olyan esz­közt őriz­tek, amit meg kel­lett őriz­ni az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­i­tól. Az egy­más­tól el­ke­rí­tett te­rü­le­tek kö­rül gyak­ran je­len­tős gyü­möl­csös­ker­te­ket is ki­ala­kí­tot­tak, olyan gyü­mölcs­fák­ból – szil­va, al­ma, kör­te – ame­lyek jól bír­ták a vi­zet és át­vé­szel­ték a Du­na rend­sze­re­sen is­mét­lő­dő ár­hul­lá­ma­it is.

A szi­get új, idő­sza­kos hon­fog­la­ló­inak, a szál­lá­sok ki­ala­kí­tá­sá­nak ked­ve­zett, hogy az ön­ké­nyes le­ge­lő­fog­la­lá­sok ide­jén a me­ző­vá­ros­nak nem vol­tak föl­des­urai. Du­na­szek­cső ko­ráb­bi bir­to­ko­sai a tö­rök ura­lom idő­sza­ká­ban ki­pusz­tul­tak ( Her­ce­gek, Ma­ce­do­ni­a­i­ak, Szek­cső­yek), il­let­ve a tá­vo­li örö­kö­sök­nek a tö­rök ki­űzé­sét kö­ve­tő­en elő­ször a csá­szá­ri ud­var­nál kel­lett iga­zol­ni­uk il­le­té­kes­sé­gü­ket egy­ko­ri bir­to­ka­ik­ra.

Ily mó­don a du­na­szek­csői föld­bir­tok­ok, ura­dal­mak új­já­szer­ve­zé­sé­re vi­szony­lag ké­sőn, az 1710-es évek­ben ke­rült sor, ami­kor­ra az egész szi­ge­ti te­rü­le­tet a me­ző­vá­ros job­bágy­pol­gá­rai hasz­nál­ták, akik ra­gasz­kod­tak a meg­szer­zett szi­ge­ti bir­to­ka­ik­hoz. 1756-ban az egész szek­csői ura­da­lom, rész­ben utód­lás, rész­ben há­zas­ság ré­vén, rész­ben vá­sár­lás­sal a Bé­sán csa­lád bir­to­ká­ba ke­rült. A csa­lád rend­kí­vül erős ke­zű föl­des­urai Bé­sán Im­re és Sán­dor nagy len­dü­let­tel fog­tak hoz­zá ura­dal­muk ki­épí­té­sé­hez.

Több száz évig tar­tó el­ke­se­re­dett harc bon­ta­ko­zott ki a szi­ge­ti föld­te­rü­le­tek bir­tok­lá­sá­ért a me­ző­vá­ros pol­gá­rai és a föl­des­urak kö­zött, ami úr­bé­ri pe­rek­hez, ro­bot meg­ta­ga­dá­sok­hoz és föl­des­úri ön­ké­nyes­ke­dé­sek so­ro­za­tá­hoz ve­ze­tett. A so­ro­za­tos visz­sza­élé­sek ered­mé­nye­ként a me­ző­vá­ros la­kos­sá­ga fo­ko­za­to­san el­vesz­tet­te ko­ráb­ban meg­szer­zett ki­vált­sá­ga­it. Az ura­da­lom vi­szont meg­ve­tet­te lá­bát a szi­ge­ten, újabb és újabb föld­te­rü­le­te­ket fog­lalt el ma­jor­sá­ga szá­má­ra.

E folyamat fontosabb állomásai:

  • 1741, a Contraktus megújítása idején a szigetet a szekcsőiek teljes egészében szabadon birtokolták.
  • 1806, az "Angyal fok"-ért vívott per jelezte, hogy a földesúr már jelen volt a szigeten.
  • 1841. szeptember 15., az uradalomnak sikerült elérnie a legelő elkülönítését a szigeten. A legelők, szántók hova tartozásának rendezésével megszűnt a sziget szabad használata, s csak a telki állományba felvett területek maradtak meg a jobbágyok kezén.
  • Az 1848-as forradalom és szabadságharc lehetőségeit kihasználva a mezőváros jobbágysága erőszakos földfoglalásokat hajtott végre a szigeten.
  • A szabadságharc leverését követően ismét egy hosszú úrbéri per kezdődött a város és az uradalom között, melynek eredményeként 1857-ben "barátságos egyezség" született. Térképen hitelesítették és telekkönyvbe bejegyezték a legelők és az erdők hovatartozását, kijelölték az uradalom és a mezőváros között húzódó határokat.
  • Végül a kilencvenes években rendezték a szétválasztott szigeti legelők és rétek tulajdonjogát a lakosság között.

 

A kiegyezés kedvező mezőgazdasági konjunktúrát teremtett. A monarchia hatalmas felvevő piaca következtében megnőtt az igény a mezőgazdasági termékek iránt. Ez arra késztette a földbirtokosokat és a parasztokat, hogy fokozzák a termelés hatékonyságát, új területeket vonjanak be a szántóföldi termelésbe.

A termelés fokozásához és a termékek értékesítéséhez kedvezett, hogy a szigeti terület kiváló talajviszonyokkal és egyéb adottságokkal rendelkezett. A növénytermelés szempontjából eddig kihasználatlan volt a hatalmas sziget, gazdálkodását segítette az olcsó vízi szállítás adta lehetőség is. Ugyanakkor az állandó áradások lehetetlenné tették a tartós földművelésre való áttérést. A község lakossága és az uradalom egyaránt felismerte, hogy gazdasági érdekeik összefogást sürgetnek a Duna megszabályozására. Ennek az összefogásnak eredményeként született meg az a kezdetleges védgát rendszer 1879-ben, mely lehetővé tette a tartós letelepedést és a növénytermesztés meghonosítását a szigeten. Az 1890-es évek gátszakadásai és árvizei azonban azt is bebizonyították, hogy újabb, erősebb töltésekre van szükség. Ennek tett eleget az 1898-ban megalapított „Margitta Szigeti Árvízmentesítő és Belvízlevezető Társaság”. A kor színvonalához képest korszerűen épült töltés Szeremlétől Batináig húzodott, dunaszekcsői szakasza 11,4 km hosszú volt. A gátrendszer kiépítésével az árvízveszély hosszú ideig megszünt, a növénytermesztés egyre biztonságosabbá és kifizetőbbé vált. A gazdálkodásban bekövetkező változás a lakosság életmódjában is alapvető változást eredményezett. Az uradalom szigeti területein felépültek az első épületek és megjelentek az első állandó lakók. Igy épület fel a Dunamajorban a hatalmas raktár, a birkaistálló melletti számadó lakás és a cselédek lakásai. Ezt követte Telek-pusztán, Kopárháton, majd Keresztfokon, Csanádiban istállók és cselédlakások, górék és az intézőlakás felépítése. A majorsások között folyamatos volt az összeköttetés, a munkaerő és a mezőgazdasági termékek szállítására a Dunamajort az Újistállóval összekötő lóvasutat a századfordulót követően állították üzembe.

Az uradalom példáját a szekcsői gazdák nagy része is követte. Az egykori szétszórt szállások benépesültek a földet művelő állandó lakosokkal. A kilencszázas évek elején a mai Alsódunasor, Teleki utca elején, a Posta, Bem, Tompa, Jókai utca környékén, a Rákóczi utca bal oldalán, valamint a Ságvári, a Kis utca, a Felsőköz területén szaporodtak a szállásokból kialakított tanyák, gazdasági épületek. Lakóik eleinte szekcsői gazdák voltak, akik munkanapokon családtagjaikkal, cselédjeikkel, szolgálóikkal itt kinn éltek a szigeten és művelték a tanya körül kialakított birtokot, ünnepnapokon viszont szekcsői házaikba tértek vissza. Később a földterületek felaprózódásával kialakult az a gyakorlat, hogy a fiatalok költöztek ki a szigetre és művelték az atyai just, s csak megöregedve költöztek vissza a szülői ház falai közé, továbbadva a munkát és a földet gyerekeiknek.

Az áttelepülők harmadik csoportja azokból a kevésbé tehetős gazdákból tevődött ki, akik felszámolták szekcsői ingóságaikat és a jobb megélhetés reményében végleg a szigeti földjeiken telepedtek le. A folyamatos áttelepülés révén a sziget lakossága rohamosan növekedett.

 

Egy kis adalék a lakosság számának akkori alakulására, összevetendő a mai adatokkal:



 

A beépült területek leginkább a szigeti révpart közelében, gr. Jankovich-Bésán gazdasági területétől északra és délre foglaltak helyet: Belsőszigeti kertek, Felsőszigeti kertek, Közép kertek, Almáskert, Rácszállás, Öregszállás. A szigetet nagyjából két részre osztja a Telek felé vezető út. Ettől északra van a Középszigeti kertek, Tekereshát, Beskenye, Keskeny erdő, Kopárhát, Belsőszigeti kertek, Felsőszigeti kertek, Mártonka, Ágaserdő, Kerekhát, Sósmalát, Vár, Lencséskert, Barkás, Öregerdő, és Kutas dűlő. A Teleki úttól délre található az Almáskert, Rácszállás, Öregszállás, Újszállás, Almáshát, Cselő, Papkert, Lencsésköz, Régi városrét, Szatyárhát, Galanya, Tözön, és Homokos dűlőket. A gr. Jankovics-Bésán uradalom feloszlik: Jószefmajor, Tiser, Újmajor, Papfejsze bokra, Csanádi kert és Pocsolya nevű részekre.

A Kutas dűlőt egy meglehetősen hosszú dunai kanyar határolja. Ebbe a területbe esik bele a Váe nevű dűlő a Vári pusztával. A néphagyományok szerint azért nevezték el Vári pusztának, mert itt hajdanában egy vár állott. Lehet, hogy a Tőtös testvérek bátmonostori határban álló Szembecs várával volt átellenes. De valószínűbb az a néprege, amely azt mondja, hogy, hogy itt egy korcsma állott. Amikor ugyanis az Öreg Dunán az uszályvontatásokat lovakkal bonyolították le, akkor a vontatott jármű alkalmazottai, a lóvezető kivételével itt, ebben a csárdában oltották szomjúságukat és csillapították éhségüket addig, amíg az uszály a Vári csárdától északra, megkerülve arra a helyre ért,, ahol a lemaradt személyzet a leghamarabb elérte az elhagyott uszályt. Minthogy a lemaradottak itt várták az uszályt, nevezték el a csárdát Vári csárdának és ettől vette nevét a dűlő is. Szekcsői szólásmódban: „Az éhező és szomjazó társaság itt vári meg az uszályt.”

Az idetelepültek gazdasági érdekei elkülönültek az anyaközségben élők érdekeitől, hisz itt voltak földjeik, itt dolgoztak, s csak termékeik értékesítése, bevásárlások, hivatalos ügyek intézése miatt kötődtek a községhez. A gazdasági elkülönülés másik jele, hogy a növekvő lélekszámmal párhuzamosan az első iparosok és kereskedők is áttelepedtek, illetve letelepedtek. A visszaemlékezések alapján a huszas évek végén 3 kovács, 2 asztalos, 2 bognár, 1 kőműves, 2 cipész, 1 foltozóvarga, 4 borbély és 2 pék tevékenykedett a szigeten. Az első boltnak nevezett szatócsüzlet 1908-ban nyílt meg. Tulajdonosa Bébity Nádó szerb származású kereskedő volt, aki a mai Posta u. 8. szám alatt árulta portékáit. A boltot a Mucsler féle tejcsarnok követte 1924-ben.

A gazdasági elkülönülés mellett az önállósulás fontos és nélkülözhetetlen állomása volt a helyi oktatás megszervezése, az első iskola beindítása.

Mivel az iskolák a Duna túlsó oldalán működtek, a téli időszakban a rendszeresen beálló jég, az azt követő jégzajlások, az ősszel, tavasszal beköszöntő ködök lehetetlenné tették a szigeti gyerekek számára a folyamatos iskolába járást, Még az 1900-as századfordulót követően is az volt az általános, hogy csak a tehetősebb, kétlaki szekcsői gazdák iskoláztatták gyerekeiket. A szegényebb szigeti tanyás-gazdák és a cselédek gyerekei egyáltalán nem, vagy csak ősszel és tavasszal jártak iskolába. A szigeten igen magas volt az analfabéták száma. A dunaszekcsői római katolikus iskolaszék gyűléseinek keretében számtalan esetben felmerült a Szigeten építendő iskola szükségessége. Végül 1907. november 16-án sok hozavona után megnyílt a szigeti községi elemi népiskola. Az első két évet egy iskolává átrögtönzött polgárházban kellett eltölteni, melyben egy tanteremben zajlott az oktatás.


Az új iskolaépület két tanteremmel épült meg a mai Posta u. 4. szám alatt, később ez az épület adott helyet a községi óvodának. Az első tanító Mayer (Moha) Nándor volt. A gyerekek oktatásában, nevelésében hamarosan tanítótársa is akadt Ágoston Etelka személyében. A kitörő I. világháború Mayer Nándort a frontra szólította.

Mayer Nándor helyére 1917-ig Wröblenglensky Gizella tanító került.

1918-20 között szakképzett tanító hiányában csak időszakos oktatás folyt az iskolában. Kedvező változás csak 1920 után következett be, amikor Mayer Nándor visszatért a francia fogságból és hozzákezdett az oktatás újjászervezéséhez.

A húszas évek második felében találkozunk először a szekcsői plébániától való elszakadás gondolatával is. A gyarapodó lakosságnak ugyanis egyre több problémát jelentett, különösen a téli időszakban az egyházi kötelezettségek intézése – születés, keresztelés, házasság, temetkezés. Ekkoriban csak Dunaszekcsőn volt temető. Mindez felvetette egy a szigeten építendő templom és plébánia gondolatát.

Az 1929-33-as gazdasági válság a mezőgazdasági lakosság életkörülményeinek visszaesését eredményezte. A válságon a pénztartalékkal rendelkező nagyparaszti gazdaságoknak sikerült úrrálenni, sőt a tönkrement gazdaságok földjeinek felvásárlásával ezek növelni is tudták birtokaikat.

A szigetben három jelentősebb, 200 holdon felüli, cselédeket foglalkoztató birtok volt: gróf Jankovics Bésán József több birtoktestből álló, mintegy háromezer holdas uradalma, Papp Illés 500 hold körüli birtoka és Beslin Milivojné 330 hold körüli birtoka. Ekkorra jellemzően a lesüllyedt középparasztokból és a cselédekből került ki a sziget lakossága. A Duna egyik oldalán kialakult a szekcsői, viszonylag jómódú munkaadók szűk rétege, a szigeti oldalon pedig a szegény, iskolázatlan munkavállalók laktak. A szigeti területek fejlesztése évről évre kimaradt a községfejlesztés terveiből. Jellemző adat például, hogy egészen az 1954-es önállóvá válásig egyetlen méter kövesút, egyetlen méter járda nem épült a község szigeti területein, holott itt élt a község lakosságának több mint egyharmada.

A II. világháború, a gazdasági életben bekövetkező kedvezőtlen tendenciák következtében csökkent az életszínvonal, a lakosságszám, de az átmeneti létszámcsökkenés ellenére az elkülönülés Dunaszekcsőtől fokozódott. Az 1930-as években a korábbi egy bolttal szemben újabb három kereskedő nyitott új üzletet, ennek következtében javult az áruellátás és a választék. 1926-ban tejszövetkezet létesült a szigeten, ahol a tej fölözése mellett túró és vaj készítésével is foglalkoztak, és termékeiket hajón elszállítva, közvetlenül a fővárosban értékesítették a Garay cégnél. A tejszövetkezet első elnöke Takaró Mihály volt.

Drencsányi Dezső személyében Halász Antal és Tóth Margit mellé újabb tanító érkezett a községbe, ezzel a szigeti tanítók száma a hitoktatóval együtt négyre emelkedett, mindez lehetővé tette a hat osztályos, majd később a nyolc osztályos népiskola beindítását.

A helyi közművelődés központjává az 1927-ben elkezdett és 1930-ra felépített Népház vált, ahol a Dunaszekcső-szigeti Földmívelők Olvasóköre Mayer Nándor tanító vezetésével gazdag programot biztosított a sziget lakóinak. A nyári hónapok kivételével általánossá váltak a szigeti nép által „kabaré”-nak nevezett színielőadások, melyben a helyi műkedvelő társulat szereplői szórakoztatták egymást és a nagyszámú közösséget, sőt műsoraikkal a környező községekbe is eljártak vendégszerepelni. Ma a Népház belső falait a Mayer Nándor által akkoriban festett díszletek, képek borítják.

 

A hétvégeken szinte minden vasárnap a község három kocsmájának valamelyikében táncmulatság volt, és az olvasókör könyvtárában sokan olvastak. Az olvasókörben merült fel először a Szekcsőtől való elválás gondolata is.

A szekcsői plébániától való elkülönülés is teret kapott. Az önálló iskola létrejöttével egyidejűleg az iskolában vasárnaponként rendszeressé váltak a szetmisék és litániák. A harmincas évek végén felvetődött egy szigetre kihelyezett kápláni állás szervezésének gondolata, de erre a paphiány miatt nem kerülhetett sor.

A II. világháborúban a katonai behívások a sziget szinte minden családját érintették. Az itthonmaradottakra a háború okozta romló gazdasági körülmények, a mezőgazdaságban dolgozókat sújtó beszolgáltatási rendszer, a „Jurcsek terv” teljesítése szinte kibírhatatlan terheket rótt. Tovább folytatódott a kisparaszti és törpebirtokok tönkremenése, a férfiak hiánya miatt megnőttek a megműveletlen földterületek.

Az előretörő szovjet hadsereg egységei 1944. október 23-ról 24-ére virradóra érték el és szállták meg a a sziget központi településének házait. Az új megszállás és a háború elsősorban lelki terhet jelentett az itt élő lakosságnak. A Duna két partja közt időnként kibontakozó tűzpárbajban – aknatűz – anyagi károk keletkeztek ugyan, de polgári áldozatokat nem követeltek, s a több mint egy hónapig tartó katonai megszállást is szerencsésen megúszta a település lakossága, csak kisebb rekvirálásokra került sor. A front továbbvonulása után az élet gyorsan normalizálódott. Dunaszekcsőn községi parancsnokság jött létre, melynek Szemelácz Ferenc, Decsi János és Husti R. József személyében szigeti képviselői is voltak

Az 1945 máciusa és júliusa között megvalósított földreform gyökeresen átalakította a korábbi tulajdonviszonyokat. A Jankovics uradalom és a Beslin birtokok földjéből 393 fő, többségében szigeti cseléd, mezőgazdasági munkás és kisbirtokos között, 1550 katasztrális hold és 512 négyszögöl szántóföldet osztotta fel 1-10 holdas parcellákban. A szigeten fekvő, egykori Jankovics uradalom magvát adó Dunamajor területén 45, átlagosan 600 négyszögöl házhelyet kaptak az igénylők. Felosztásra került továbbá 16200 négyszögöl szőlő, kisebb parcellákban.

1945 május 12-én a Bajai Földbirtok Rendezői Tanács helyiségében Majorosi Mihály és Gál József dunaszekcső-szigeti lakosok a földigénylésekkel kapcsolatos visszaélésekre és a sorozatos csendőri zaklatásokra hivatkozva egész Dunaszekcső-sziget nevében kérték, hogy ’… csatolják át Dunaszekcső-szigetet csonka Bács megyéhez, mivel földrajzilag szoros összefüggő tartozású…”.

1946. január 14-én, a Népház helyiségében került sor egy falugyűlésre, melyen a szigeti terület elmaradottságának okairól, a fejlődés lehetséges útjáról és a fejlődés érdekében megoldandó feladatokról volt szó. A Megyei Tanács 1946 június 5-én külön bizottságot hozott létre és megvalósíthatónak ítélte a szigetiek elképzeléseit, megtervezte az új településközpont házhelyeinek kialakítását.

1946 április 10-én 150 üzletrésszel, 300millió pengő értéket képviselve a Népházban megalakult a Földműves Szövetkezet. Igazgatósági tagjai: Balogh József, Balogh János, Mánda Kovács János, ifj. Szemelácz Ferenc, Martina József, Miklósa Ferenc, Dékány János, akik mind szigeti lakosok voltak.

1948 októberében alakult meg a Ságvári Termelőszövetkezet, mely 1949-es adatok szerint 19 tagot számlált és 230 katasztrális hold összterületen gazdálkodott.

Az 1945/46-os tanévben a szigeti népiskola általános iskolává alakult, a pedagógusok száma 7 főre emelkedett. 1949-ben készült el a jelenlegi iskola déli vége egy háromszobás nevelői lakással és két tanteremmel. Az egykori uradalmi majorok területén a központi iskola felügyelete alá tartozó tanyasi iskolák létesültek. Ilyen működött már 1936-tól Vári pusztán, ilyen létesült 1949-ben Telek pusztán és kezdte meg működését 1950-ben Kutas pusztán.

Az önálló plébánia és templom ügye is előrehaladt. „Az egyházügyi hatóság Dunaszekcső szigeti oldalán helyi lelkészséget szervez, erre Inhof József lelkészt nevezi ki, aki oda átköltözik, egyenlőre bérházba …” – olvasható a dunaszekcsői Historia Domus 1945. november 17-én kelt bejegyzésében.

Az iskolák államosításával a rendszeres istentiszteletek megtartása nehézségekbe ütközött, hiszen ezeket régen az iskolában tartották. A problémát súlyosbította, hogy a szigetre kihelyezett lelkész felhagyva papi hivatásával, megnősült.

1950-ben Rónaki László személyében új, agilis káplán került a szigetre, aki összefogva a szigeti híveket és iparosokat egy öreg uradalmi épület átalakításával átmeneti megoldásként, a rendszeres istentiszteletek és a legfontosabb egyházi teendők ellátására is alkalmas kis kápolnát építtetett, mely a „Krisztus „Király” nevet kapta.

1950-ben Szabadság néven újabb termelőszövetkezet alakult, mely 14 családot tömörített és mintegy 150 holdon gazdálkodott Deli János vezetésével.

1951-től az erőszakos tsz szervezés következtében a fejlődés megtorpant, mert az egykori cselédek, mezőgazdasági munkások nem értették, hogy a nagy földosztás után miért kényszerítik a közösbe azt a földet, amiért évek óta harcoltak. Egy részük belépett ugyan, mert bekényszerítette őket a növekvő beszolgáltatás, a tagosítás és a kulák-listáktól való félelem, de igazán nem érezték magukénak a szövetkezetet.

A két önként szervező szövetkezetet gazdasági okokra hivatkozva, erős központi nyomással 1952-ben „Vörös Október” néven egyesítették, elnöke Dóczi József lett. A kierőszakolt összevonás mindkét szövetkezet tagságának ellenérzését kiváltva eredménytelenséget okozott, így 1954-ben ismét sor került a különválásra. A településen a most már 43 tagot számláló „Szabadság” és a 38 tagot számláló „Ságvári” termelőszövetkezet működött.

 


 

1950-ben fiókposta nyílt a szigeten és még ebben az évben hivatali kirendeltség is helyet kapott a településen, melynek első vezetője Dezső Lajos volt.

A szigeti infrastruktúra fejlesztése területén azonban továbbra sem történt előrelépés: hiányzott a villany, nem épület ki úthálózat, megoldatlan volt a helyi egészségügyi ellátás.

1952 őszén Nyéki Mihály párttitkár, Varga Tamás az akkori kirendeltségvezető, Raics Lukács a „Ságvári” tsz elnöke, Szilágyi Béla, Haraszti Károly, Miklósa István, mint a szigeti település megbízott képviselői beadványt készítettek, melyben a szigeti nép nevében kérték a település önálló községgé nyilvánítását.

Két évig tartó harc kezdődött. 1953 elején a Belügyminisztérium által küldött bizottság járt Dunaszekcsőn az ügy helyszínének kivizsgálására. A bizottság tagjai a szigeti oldalt meg sem nézvén olyan nyilatkozatot tettek, hogy nem engedélyezik az önálló községgé való alakulást, mert a szigeti tanácsház és a község tanács között nincs 2 km távolság. (Csak a Duna – a szerkesztő megjegyzése) 1953 szeptember 16-án Szilágyi Béla, mint Dunaszekcső-sziget lakóinak hivatalos megbízottja felkereste a Mohácson fogadóórát tartó Baranya Megyei Tanács elnökét, Varga Jenőt, és ismételten előadta a szigetiek problémáját. Varga egy újabb írásos, lakossági aláírásokkal megerősített beadvány benyújtását javasolta. Két heti munkát követően még mindig csak 91-en írták alá a beadványt, mert olyan rémhír terjedt vagy terjesztődött el a faluban, hogy aki aláírja ezt az ívet, az a tsz-be való belépését írja alá. Végül szívós munkával, három nappal kitűzött határidő előtt sikerült a beadványt, 258 aláírással a megyetanács elnökéhez eljuttatni. Mivel hónapokig nem történt semmi fejlemény, 1954 májusában Szilágyi Béla ismételten érdeklődött a megyei tanácsnál a beadvánnyal kapcsolatban. Ekkor derült ki, hogy a dunaszekcsői tanács akkori vezetőinek közbenjárására a megyén „elfektették” az iratokat. Az ismételt reklamációt követően 1954 júniusában a Rákosi Hivatalból levél érkezett, hogy az ügy folyamatban van, majd 1954 szeptember első napjaiban megérkezett a sziget különállását és önálló községgé szerveződését engedélyező határozat. Ennek előkészítésére Községszervező Bizottságot kellett alakítani, melynek választott tagjai: Szilágyi Béla (elnök), Varga Tamás (titkár), Nyéki Mihály, Raics Lukács és Miklósa István.

1954. szeptember 16-án a dunaszekcsői tanács, a helyi községszervező bizottság és a járási tanács igazgatási osztály vezetőjének részvételével került sor a különválás részleteinek megtárgyalására, a két község határainak kijelölésére, az új község nevének meghatározására, és ekkor szentesítették a résztvevők aláírásukkal a sziget teljes elszakadását. A járási tanács részéről a Dunaújfalu nevet javasolták, amit a községszervező bizottság javaslatára Dunafalvára módosítottak. A községszervező bizottság ezt követően lebonyolította a tanácsválasztást, megalakították az új képviselőtestületet. Az első tanácselnök Raics Lukács, a vb.titkár Dékány József lett.

Az ezt követő történelem lapjait mi írjuk, lejegyzése az utókorra vár.


Previous page: Római Birodalomban
Next page: 1956-os jegesár idején